Csaknem öt éve élünk jelenlegi otthonunkban. Azóta megszaporodott kis családunk. Nagy örömünkre született két fiúnk, és kisebb örömünkre évről évre egyre több a hangya. Rosszcsontokból sosem elég. Nehéz megítélni, ki szedi szét a házat és a kertet előbb. Talán csak az ad némi támpontot ennek megítélésére, hogy a kölykök nevelhetők, a hangyák viszont nem.
Ezek a parányi lények csak jönnek, jönnek...vonulnak...felmásznak...bemásznak...özönlenek. Kis gaz-galád népség. A hangyasavval ott csinálnak utat, ahol akarnak. Csak idő kérdése.
Takarítás? Felmosás? Lemosás? Elrakás? Csomagolás? Ideig-óráig hatékony lehetőségek az ,,atomantik" ellen. Aztán jöhetnek a természetes módszerek: hintőpor, ecet, diófalevél, levendula és társaik. Végül a drasztikusabb patikárius és vegyiárius szerek a maguk egészségügyi kockázatával. Őszintén szólva ez utóbbiakat én is be szoktam vetni, tanulva abból a harminc éves küzdelemből, amit előző otthonomban folytattunk.
A kert viszont más. A hangyák nem kérnek mást, csak az életteret, amit elvettünk tőlük. Azonban szomorú tény, hogy az élet hatalmas küzdőterén vannak áldozatok, a csatatereket elhullottak sora tölti meg. Mi, hangyások pedig nem tehetünk mást, mint a lehető legkevesebb károkozással kis győzelmeket aratunk.
Az egyik lehetőség például egy bio hangyairtószer beszerzése. Ahol hangyabolyt találunk, érdemes széttúrni, és beszórni, majd ezt a műveletet többször megismételni, hogy a felszíni áldozatok helyét átvevő mélyebben szorgoskodó hagyák is kapjanak belőle. Így csatát nyerhetünk, de a háború folytatódik, ahogyan a gyomok esetében is. A természet nem pihen (legalábbis ebben az értelemben).
A másik lehetőség a vonulási útjukra szórni a szert. Ezzel eltérítve őket egy időre. De ne reménykedjünk! Hamarosan új utat találnak. Ezzel inkább a kényes növényeinket védhetjük, és hátráltathatjuk a hangyák által hurcolt levéltetvek terjedését.
A legfontosabb azonban, hogy ne engedjük ezeknek a kis hatlábúaknak, hogy kibillentsenek lelki egyensúlyunkból. Én magam időnként elnézem a parányi kis lényeket, és bámulom ügyességüket, kitartásukat, összehangolt munkájukat.
Egyszer elhatároztam, hogy felderítem, milyen hangyafajok élnek a kertünkben. Kinyitottam a nagy állathatározót, egy kicsit olvasgattam. Na neeeem! Kb. 70 fajuk van. A faj meghatározása padig egyes szelvények és ízek alapján történik. Gyorsan elment a kedvem a tudományos felfedezéstől. Úgyhogy maradtam a kicsi vörös, nagyobb vörös, sötétbarna, pici fekete, óriás fekete stb. tudománytalan fajmeghatározásnál. (A családom végül is így is szeret, és bizonyára nem lesz sikertelen az életem a hangyafajaink ismerete nélkül. Ja és még az önbecsülésem sem szenvedett csorbát!)
Pár napja a házunkban több hangya egy hatalmas morzsát cipelt. (Hát igen! Bevallom, nem vagyok a makulátlan tisztaság őre.) Első gondolatom az volt, hogy le velük!!! Ahol egy hangya van, ott hamarosan több is lesz, ahol pedig több van, nem sokára invázió várható. Tudtam, mi lenne a célravezető, de megálltam. Néztem, ahogyan miliméterről miliméterre haladnak előre, hogyan küzdenek, hogy táplálékot biztosítsanak egész nemzetségüknek. Meghatódtam, gyilkos indulataimról megfeledkezve hagytam, hadd vigyék azt a morzsát tovább, és őszintén reméltem, hogy elérték céljukat.
Végül is nem tettek mást, mint gondoskodtak, ahogyan mi emberek tesszük gyermekeinkkel. Küzdelmük a mi küzdelmünk is az életért, a fennmaradásért.
Szóval a lényeg, hogy ne váljunk hangyássá semmilyen értelemben! :o)
