Elmúlás

Ősz van Tagadhatatlanul, érezhetően, visszafordíthatatlanul. Sosem szerettem az őszt. Gyönyörködtetnek a színei az egyre alacsonyabban járó nap fényében. Élvezem az eső áztatta föld és az avar illatát. De a beköszöntő rövid, esős, faggyal, jéggel, felhőkkel borított napok riasztanak. Máris várom a kikeletet. Egyedül a kályha és a szeretet melege, a vidám órák a hóval borított kertünkben vigasztalnak. Azért tanulom elfogadni, és tisztelni az évszakok váltakozását, a természet évenkénti megújulását. Tudom, sokak számára nehezebb lesz ez a tél, mint nekem.

Tegnap temetésen voltunk. Egy férj, apa, nagyapa, testvér és barát temetésén. A temetés után az ebéden részt vett a család nagy része. Nagy a család. Sok barátságos, egymás iránt érdeklődő, egymást szerető ember, akik csak ilyen "nagy" alkalmakkor láthatják egymást. A beszélgetés mindenféléről szólt. Mindenről, ami nem a fájdalomra emlékeztet. Az emberek pedig mosolyogtak.

Engem ez az összejövetel egy tíz évvel ezelőtti napra emlékeztetett. Egy szép nyári napra. Amikor az édesapám meghalt, nem gondoltam, hogy még rosszabb is jöhet. Jött. A temetés. Már reggel azt kívántam, bárcsak vége lenne, egyedül lehetnék, nem kellene udvariasnak és kedvesnek lennem azokhoz, akiknek fogalmuk sincs a poklomról. A fájdalom kimondhatatlan volt, ahogyan a magány is. Tudtam, mások is szenvednek, ők is szeretnék, ha elmúlna ez a gyötrő érzés, de a saját bánatom kevés figyelmet hagyott a "kívülállóknak".

Elmúlt a nap. Azután még tíz, még száz, még ezer... A fájdalom enyhült, de maradt. Ma nem ugyanolyan, mint egy évtizeddel ezelőtt:: nem elviselhetetlen, nem gyötrő. Inkább a hiány fáj, valami, amit soha semmi nem pótolhat. Akkor azt mondták nekem: az élet megy tovább. Valóban. Megy tovább, csak nem ugyanúgy. A veszteség darabokra tépte a szívemet. Amikor ismét összeszedtem a darabokat, kiderült: egy darab végleg elveszett.

Tegnap nem volt bátorságom, hogy valakinek ezt elmondjam, akiről tudtam, talán jelentene neki valamit: hogy nincs egyedül. Annyian annyiszor éljük át szívünk egy darabjának elvesztését, de nem beszélünk róla. Akkor mások meglátnák lelkünk gyengéjét. Félünk a kiszolgáltatottságtól, a bennünk rejlő érzelmi viharok felfedésétől. Inkább mosolygunk, és beszélünk mindarról, ami nem okozhat még több fájdalmat.

Ősz van. Tegnap kaptam egy üzenetet egy egészséges kisfiú világra jöttéről. Gyönyörűen sütött a nap. Valóban elragadó ez az évszak, ha az ember lelkében béke van.

Zdenek Miler nyomában

Mese, mese, mátka...Hőn szeretett, megbecsült Zdenekünk mesterművet alkotott. (Akkor is, ha egyes felnőtteknek borsózik a háta kedves kis figuráitól!) Nekem melengetik a szívemet az egyszerű, barátságos rajzok. Nehéz lenne megmondani, melyik állatka vált kedvencemmé, hiszen mindegyiket szeretem. Megbecsülésem jeléül zsírkrétarajz formájában majd mindegyiket felnagyítottam, azután fiam nem kis örömére Radvány Zsuzsa hamisítványokkal tűzdelve (szintén sk.) teleraktam a rajzokkal a gyerekszoba falát.

Talán ennek is köszönhető, hogy másként tekintek a gyepünkön (azaz rétünkön) éktelenkedő vakondtúrásokra. Egyikünk kedvenc elfoglaltságai közé sem sorolható a fűnyírás, hát még a fűnyírás előtti túrásegyengetés (főleg, amikor már a fű között el is vész egy-egy tornyocska). A hasraesést sem igen részesítjük előnyben az egyenletes terepen való biztonságos járással szemben. Eddig mégsem tettünk ellene semmit. Őszintén szólva egyrészt kényelmesek vagyunk, meg aztán van valami varázsa a dolognak. Dicsekedhetünk egy saját házi vakonddal!!! Bár személyes barátságot még nem kötöttünk tekintettel az életmódbeli különbségekre. (Nem elhanyagolható tény, hogy vakondunk a föld alatt, mi viszont felette érezzük jól magunkat. Egyenlőre.:))

Emellett persze nagy mesterei vagyunk az elriasztása ellen szóló érvek gyártásának:
1. Megeszi a lótücsköt és társait. (Nem mintha a csodálatos, gyönyörű pázsitunknak, mely ékességei a leginkább elterjedt gyomfélék közé sorolhatók, sokat árthatna bármely kártevő.)
2. Fura módon, hiába közlekedik a föld alatt, még nem jött rá, hogy a járdának nem csak az egyik felén van élet. Így a fűvel borított terület nagyobbik része vankondkánk által kihasználatlan maradt. (Sebaj a hangyák majdnem akkora várat tudnak építeni, mint ez a kis pára. Azok előtt pedig nincs akadály: se járda, se terasz, se fal, se emberi praktikák.)
3. A vakond profi macskaszórakoztató. Macskáink hihetetlenül sokszor és sokáig képesek voltak lesni vakondzsákmány után. Mondanom sem kell, ki nyerte a játszmát. Macskánk már nincs, vakondunk viszont van.

Három bánatom azonban van:
1. Sajnos a földi gilisztát is jó étvággyal fogyasztja. (Persze annyit úgysem tud megenni, hogy állományunkat túlságosan leapassza. Az áldozatok előtt tisztelettel adózom, hiszen önfeláldozó életükkel még a vakondpopulációt is gyarapítják.)
2. Nem alszik téli álmot. Pedig igazán lehetne olyan jó hozzánk, hogy sünpajtással együtt bevágja a szundit, és legalább hidegben nem kényszeríti házigazdáit vakondtúrások elterítésére. (Most mérhetetlenül sajnálom magunkat!)
3. Gyermekemet - természetesen miután eléri a csalódások elviseléséhez megfelelő kort - fel kell majd világosítanom, hogy
- a vakond nem szeret utazni - sem hajón, sem repülőn, sem semmilyen emberfabrikálta csodamasinán,
- nem épít kényelmes házikót a föld alatt, főleg nem felette,
- egyáltalán nem barátkozik sem egérrel, sem sünnel, sem más kisállattal - valójában igen magányos lény kivéve a szaporodási időszakot,
- nem ásóval és kapával mozgatja a talajt, hanem "ásásra módosult mellső lábával",
- és mindemellett csaknem vak szegényke, hiszen a föld alatt meglehetősen feleslegesnek bizonyulnának a Zdenek Miler által rajzolt igéző szemek. Viszont orrmányszerűen megnyúlt arcképződményük kiváló szagló- és tapintószerv, amire valóban szükségük van.

Szóval vakondunk (tisztes nevén Talpa europea) alapvetően hasznos kis lény. (Limával szemben, aki megeszi kerti kincseinket.) Eltekintve bosszantó szokásától, hogy rossz helyen (pl. a zöldségeskertben) kárt is okozhat túrásaival, mi jól megvagyunk vele, de ha egyszer a zöldségek közt találok túrást...! Szerencséje (vagy szerencsétlensége), hogy védett, ezért csak riasztható, nem pusztítható el (amihez nem is lenne szívünk:)).

Továbbra is gereblyézünk, taposunk, egyengetünk, és olvassuk Miler könyveit kicsi fiúnknak, hiszen a Kisvakond életének is megvan a maga csodája.

Lima emlékezete

Hmmm. Jó évünk volt. Ha csiga volnék, főleg meztelen, boldog csiga lennék. Bőséggel zártuk az évet. Sőt! Még nincs vége. Legutóbbi csigaélményem egy hatalmas, sőt óriási Limax maximus-hoz fűződik. Magyarosított néven: nagy meztelen vagy házatlan csigához. Sejtettem, hogy genetikai állományuk változatos megjelenést biztosít ezeknek a kedves kis zabagépeknek, de ez a példány felülmúlta várakozásaimat.

Éppen csendes magányomban készítettem az uzsonnát, mialatt gyermekem a nagyanyjával az udvaron rosszalkodott. Egyszer csak hallottam, hogy édesanyám kétségbeesett hangon kiabálja a nevemet. Rögtön sejtettem, hogy csak valami furcsa, "gusztustalan" állatkáról lehet szó. Több mint egy arasznyi, keresztmetszetben sem elhanyagolható méretű Lima (ahogy én hívom e nemes állatot) igyekezett leküzdeni a kerti lépcső által képezett akadályt. Édesanyám tanácstalanul szemlélte az űrlényt, mert több évtizedes tapasztalata sem volt elég a látvány gyors feldolgozásához.

http://www.gazdabolt.hu/index.php?content=203

Szóval nem volt más választása, mint szakemberhez fordulni, aki én volnék (legalábbis papíron). A kedélyek megnyugtatása végett közöltem, hogy ez csupán egy nem éppen szokványos méretű csiga. Mivel a szomszéd néni szintén tanúja volt a pánik kitörésének, és kíváncsian hajolt a kerítéshez, a Limát kezembe vettem, és közel vittem hozzá. A kedélyek ettől még inkább felborzolódtak. "Jaj! Nehogy megfogd! Gusztustalan." (Azt hiszem máig sem sikerült megszokniuk "ferde hajlamomat", ami a csúszó-mászók kézbevételére vonatkozik :)) Majd mindenki tanácstalanul nézett rám: most mi tévők legyünk.

Kissé szomorú szívvel mondtam ki a "halálos ítéletet". Egyrészt sajnáltam szegény párát, mert a zöldségekért folytatott csatát most elvesztette, másrészt viszont tudtam, hogy a biokert ezzel is jár, a termést pedig jobban szeretnénk mi, emberek megenni. Kicsit olyan ez, mint a közelharc és a modern fegyverekkel vívott háború közötti különbség. A biokertben "szemébe néz" az ember az ellenségnek, ahelyett, hogy távolból szórná le vegyszerrel, ami majd elvégzi a dolgát.

Limánk áldozatává vált tehát ennek a harcnak, de mielőtt eljött volna számára a vég, talán ő ugyanazt gondolta rólunk, mint mi róla: "Jaj! Ne nyúlj hozzám! Gusztustalan."

Azóta édesanyám újabb fejlett példányt talált. Már nem szörnyülködött, hanem tette a dolgát kertje megóvása érdekében. Én pedig megfejtettem a "titkot", miért csak most találkoztunk ilyen csodalénnyel. A Limax maximus a nedvességet szereti igazán, ilyenkor sokat mozog, még többet zabál, és nő, mint a bolondgomba. Nedvességből pedig kaptunk idén eleget! Helyes kis állat. Legnagyobb hibája, amiről azonban szegény nem tehet, hogy az elhalt növényi részeken és a gombákon kívül előszeretettel lakmározik élő növényeket, ezzel nagy károkat okozva. (A csigák ugyanis rosszul hasznosítják a táplálékot.)

A kisfiúnkat az élet tiszteletére tanítjuk, mégis szembe kell néznünk a zord valósággal. Korábban macskával, vagy kutyával is végeztettük a "piszkos munkát", most viszont nincsenek (megléptek a munka elől :)). Marad tehát a megfontolt és némi együttérzéssel végzett gyors beavatkozás.