Május van. Kertünk kora tavaszi ápolása hagyott némi kívánnivalót maga mögött. Az elégtelen gyomgyilkolás következményeként elözönlöttek minket a nemesnek éppen nem nevezhető növények: különösen a tarackbúza, a gyermekláncfű és a csalán. Az előző kettő ugyan gondot jelent, de a közöttünk lévő viszonyt legalább nem befolyásolja az az égető, szúró érzés, amit a csalán okoz óvatlan mozdulataimnál.
Csalánnal való nem túl intim kapcsolatomat bizonyára meghatározza az évtizedekkel ezelőtti első tapasztalatom, amit gyermekek milliói éltek és élnek át előttem és utánam is.
Másfél éves kisfiam korához illő végtelen kiváncsiságától vezérelve minden keze ügyébe eső tárgyat megfog, megtapogat, megszagol megkóstol. Ez a jól begyakorolt ismerkedési mód volt használatban a csalán esetében is, csak a megfogásnál nem jutott tovább, hanem visszarántotta a csalánosban illetéktelen kis mancsát, meglepődött tekintetét rám szegezte, majd "hililili" nyelven, panaszos hangon közölte, nem kíván közelebbi ismeretséget szerezni ezzel az álnok lénnyel.
Minden kellemetlen tulajdonsága ellenére úgy döntöttem, a csalán és köztem fennálló nem túl baráti kapcsolatot intellektuális síkra terelem. Elővettem hát minden eszközt -könyvet, internetet - hogy a csípős szőrökön túl meglássam csalánunk belső értékeit. És húúúúúúúúú! Szóhoz sem jutok!
Közben pedig eszembe jutottak a "csalán emberek", akik csípnek, szúrnak, ha vigyázatlanul közelít hozzájuk az ember, de a felszín alatt rejtett értékeket hordoznak, amik legalább annyit adnak a világnak, mint a csalán nedvei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése