Zdenek Miler nyomában

Mese, mese, mátka...Hőn szeretett, megbecsült Zdenekünk mesterművet alkotott. (Akkor is, ha egyes felnőtteknek borsózik a háta kedves kis figuráitól!) Nekem melengetik a szívemet az egyszerű, barátságos rajzok. Nehéz lenne megmondani, melyik állatka vált kedvencemmé, hiszen mindegyiket szeretem. Megbecsülésem jeléül zsírkrétarajz formájában majd mindegyiket felnagyítottam, azután fiam nem kis örömére Radvány Zsuzsa hamisítványokkal tűzdelve (szintén sk.) teleraktam a rajzokkal a gyerekszoba falát.

Talán ennek is köszönhető, hogy másként tekintek a gyepünkön (azaz rétünkön) éktelenkedő vakondtúrásokra. Egyikünk kedvenc elfoglaltságai közé sem sorolható a fűnyírás, hát még a fűnyírás előtti túrásegyengetés (főleg, amikor már a fű között el is vész egy-egy tornyocska). A hasraesést sem igen részesítjük előnyben az egyenletes terepen való biztonságos járással szemben. Eddig mégsem tettünk ellene semmit. Őszintén szólva egyrészt kényelmesek vagyunk, meg aztán van valami varázsa a dolognak. Dicsekedhetünk egy saját házi vakonddal!!! Bár személyes barátságot még nem kötöttünk tekintettel az életmódbeli különbségekre. (Nem elhanyagolható tény, hogy vakondunk a föld alatt, mi viszont felette érezzük jól magunkat. Egyenlőre.:))

Emellett persze nagy mesterei vagyunk az elriasztása ellen szóló érvek gyártásának:
1. Megeszi a lótücsköt és társait. (Nem mintha a csodálatos, gyönyörű pázsitunknak, mely ékességei a leginkább elterjedt gyomfélék közé sorolhatók, sokat árthatna bármely kártevő.)
2. Fura módon, hiába közlekedik a föld alatt, még nem jött rá, hogy a járdának nem csak az egyik felén van élet. Így a fűvel borított terület nagyobbik része vankondkánk által kihasználatlan maradt. (Sebaj a hangyák majdnem akkora várat tudnak építeni, mint ez a kis pára. Azok előtt pedig nincs akadály: se járda, se terasz, se fal, se emberi praktikák.)
3. A vakond profi macskaszórakoztató. Macskáink hihetetlenül sokszor és sokáig képesek voltak lesni vakondzsákmány után. Mondanom sem kell, ki nyerte a játszmát. Macskánk már nincs, vakondunk viszont van.

Három bánatom azonban van:
1. Sajnos a földi gilisztát is jó étvággyal fogyasztja. (Persze annyit úgysem tud megenni, hogy állományunkat túlságosan leapassza. Az áldozatok előtt tisztelettel adózom, hiszen önfeláldozó életükkel még a vakondpopulációt is gyarapítják.)
2. Nem alszik téli álmot. Pedig igazán lehetne olyan jó hozzánk, hogy sünpajtással együtt bevágja a szundit, és legalább hidegben nem kényszeríti házigazdáit vakondtúrások elterítésére. (Most mérhetetlenül sajnálom magunkat!)
3. Gyermekemet - természetesen miután eléri a csalódások elviseléséhez megfelelő kort - fel kell majd világosítanom, hogy
- a vakond nem szeret utazni - sem hajón, sem repülőn, sem semmilyen emberfabrikálta csodamasinán,
- nem épít kényelmes házikót a föld alatt, főleg nem felette,
- egyáltalán nem barátkozik sem egérrel, sem sünnel, sem más kisállattal - valójában igen magányos lény kivéve a szaporodási időszakot,
- nem ásóval és kapával mozgatja a talajt, hanem "ásásra módosult mellső lábával",
- és mindemellett csaknem vak szegényke, hiszen a föld alatt meglehetősen feleslegesnek bizonyulnának a Zdenek Miler által rajzolt igéző szemek. Viszont orrmányszerűen megnyúlt arcképződményük kiváló szagló- és tapintószerv, amire valóban szükségük van.

Szóval vakondunk (tisztes nevén Talpa europea) alapvetően hasznos kis lény. (Limával szemben, aki megeszi kerti kincseinket.) Eltekintve bosszantó szokásától, hogy rossz helyen (pl. a zöldségeskertben) kárt is okozhat túrásaival, mi jól megvagyunk vele, de ha egyszer a zöldségek közt találok túrást...! Szerencséje (vagy szerencsétlensége), hogy védett, ezért csak riasztható, nem pusztítható el (amihez nem is lenne szívünk:)).

Továbbra is gereblyézünk, taposunk, egyengetünk, és olvassuk Miler könyveit kicsi fiúnknak, hiszen a Kisvakond életének is megvan a maga csodája.