Elmúlás

Ősz van Tagadhatatlanul, érezhetően, visszafordíthatatlanul. Sosem szerettem az őszt. Gyönyörködtetnek a színei az egyre alacsonyabban járó nap fényében. Élvezem az eső áztatta föld és az avar illatát. De a beköszöntő rövid, esős, faggyal, jéggel, felhőkkel borított napok riasztanak. Máris várom a kikeletet. Egyedül a kályha és a szeretet melege, a vidám órák a hóval borított kertünkben vigasztalnak. Azért tanulom elfogadni, és tisztelni az évszakok váltakozását, a természet évenkénti megújulását. Tudom, sokak számára nehezebb lesz ez a tél, mint nekem.

Tegnap temetésen voltunk. Egy férj, apa, nagyapa, testvér és barát temetésén. A temetés után az ebéden részt vett a család nagy része. Nagy a család. Sok barátságos, egymás iránt érdeklődő, egymást szerető ember, akik csak ilyen "nagy" alkalmakkor láthatják egymást. A beszélgetés mindenféléről szólt. Mindenről, ami nem a fájdalomra emlékeztet. Az emberek pedig mosolyogtak.

Engem ez az összejövetel egy tíz évvel ezelőtti napra emlékeztetett. Egy szép nyári napra. Amikor az édesapám meghalt, nem gondoltam, hogy még rosszabb is jöhet. Jött. A temetés. Már reggel azt kívántam, bárcsak vége lenne, egyedül lehetnék, nem kellene udvariasnak és kedvesnek lennem azokhoz, akiknek fogalmuk sincs a poklomról. A fájdalom kimondhatatlan volt, ahogyan a magány is. Tudtam, mások is szenvednek, ők is szeretnék, ha elmúlna ez a gyötrő érzés, de a saját bánatom kevés figyelmet hagyott a "kívülállóknak".

Elmúlt a nap. Azután még tíz, még száz, még ezer... A fájdalom enyhült, de maradt. Ma nem ugyanolyan, mint egy évtizeddel ezelőtt:: nem elviselhetetlen, nem gyötrő. Inkább a hiány fáj, valami, amit soha semmi nem pótolhat. Akkor azt mondták nekem: az élet megy tovább. Valóban. Megy tovább, csak nem ugyanúgy. A veszteség darabokra tépte a szívemet. Amikor ismét összeszedtem a darabokat, kiderült: egy darab végleg elveszett.

Tegnap nem volt bátorságom, hogy valakinek ezt elmondjam, akiről tudtam, talán jelentene neki valamit: hogy nincs egyedül. Annyian annyiszor éljük át szívünk egy darabjának elvesztését, de nem beszélünk róla. Akkor mások meglátnák lelkünk gyengéjét. Félünk a kiszolgáltatottságtól, a bennünk rejlő érzelmi viharok felfedésétől. Inkább mosolygunk, és beszélünk mindarról, ami nem okozhat még több fájdalmat.

Ősz van. Tegnap kaptam egy üzenetet egy egészséges kisfiú világra jöttéről. Gyönyörűen sütött a nap. Valóban elragadó ez az évszak, ha az ember lelkében béke van.