Legutóbbi macskánk egy vörös tigris, akinek minden adottsága megvolt az én - inkább kutyákhoz vonzódó -szívem meghódítására. Egy szép tavaszi napon költözött hozzánk egy erdőszéli viskóból. Amikor a hosszú autóút után elengedtük, úgy elillant, hogy félő volt, többé nem tér vissza. Estefelé azonban férjem kitartó keresésének és pátyolgatásának köszönhetően már nálunk vacsorázott.
Aztán jött a nagy feladat. Mi legyen a neve? Elég vörös volt ahhoz, hogy néhány dologra asszociáljunk. Pl. a bibliai Ézsaura. Ezt a nevet azonban előttünk már lefoglalták, a kegyelet pedig azt kívánta, hogy máshol keresgéljünk. Ekkor jött a vérvörös kommunizmus gondolata. Valahogy a szívünk nem vitt rá minket, hogy szegény cicus diktátornévvel ijesztgesse a környékbelieket, meg aztán hogy hangzana: Matyi, Józsi, Iván vagy Niki. Maradt hát egy nem diktátor vörös harcos: Ernesto (Che Guevara).
Erni kicsi volt és soványka, de kiérdemelte a nevét. Egy elve volt, amit távozásáig megőrzött: hűség mindenáron. Na nem a szocialista elvekhez! Hanem hozzánk. Pedig viszontagságokból kijutott neki. Hűségének legfőbb megpróbálója 15 hónapos, örökmozgó, kíváncsi, és kíméletet nem ismerő kisfiúnk volt. Csodáltam Erni bátorságát és kitartását, amikor egy-egy fül- és farokhúzogatás, vagy taposás után visszatért a csata helyszínére. Az pedig még inkább elbűvölt, hogy minden gyerekféltésem ellenére, egyetlen egyszer sem karmolta meg a kicsit. Persze az ilyen akciókat sosem hagytuk szó nélkül. Fiúnkat meg kellett tanítani arra, hogy érdeklődését és szeretetét simogatás formájában nyilvánítsa ki. Ő pedig lassan megtanulta.
Ernesto bátor, rámenős macskának bizonyult. Néha fel is bosszantott, mert nem tudta kivárni, amíg elkészítettem a reggelijét, vagy beszökött a házba, és alig lehetett kikergetni. Azért szerettük.
Ernesto rövid kis életével sok örömöt hozott nekünk. Aztán egy nap beteg lett, másnap pedig - mire a férjem hazajött, hogy orvoshoz vigye - távozott az örök macskavadászmezőkre. Az a nap különleges volt. Egy kicsi fiú és egy fiatal kandúr utolsó napja együtt. Erni bevonult az előszobába (ami egyébként nálunk tilos a háziállatok számára, de nem volt szívem kirakni), Babu pedig hordta neki az ennivalót, melléguggolt, és saját kis babanyelvén fejezte ki törődését. Erni nem tudott volna elszaladni, Babu pedig semmit sem tett, hogy ezt szükségessé tegye. Meghatódtam, és büszke voltam az én kis érzékeny torpedómra. Erni estére örökre elaludt. A kertünkben nyert végső nyugalmat, a szívünkben pedig maradandó emlékhelyet.
Szegény! :) Eszembe jutott szegény Zsazsikám (Ézsau), és most édes Horaciom is, akik egy színűek lévén Che Guevara-val. Horika is meghalt nem olyan régen. Leginkább engem viselt meg, lévén macskamániás és macskapárti. De azért jól viselem. Csak azt nem tudom, hogy ha lesz egy új vörös cicám milyen nevet is adok majd neki...
VálaszTörlés