A bőség ára

Két éves voltam, amikor egyszer a szüleim kacsát vágtak. Édesanyám lefogta a kacsát, édesapám pedig elvágta a nyakát. Szándékuk szerint engem megkíméltek volna az esemény borzalmaitól, de én egy kétéveshez illő kíváncsiságtól hajtva utánuk mentem. Végignéztem, ahogy édesapám elvágja a tollas pajtás nyakát, majd a szerencsétlenül járt állat fejvesztve szalad egy kör az udvaron. Gyermeki lelkem kétségbeesésében fordultam édesapámhoz élete talán legmegdöbbentőbb kérdésével: „Apuci, ugye az én nyakamat nem vágod el?”

Bár a férjem óva intett hogy életem horror történeteivel terheljem az olvasót, mégis emellett döntöttem. A történet akár mulatságosnak is mondható, sokan mosolyogtak már rajta. Csöppnyi gyermekként még nem tudhattam, hogy ennél borzalmasabb dolgokat is fogok látni, és majd megtanulom érzelmek nélkül szemlélni az eseményeket, mert elhiszem, hogy ez az élet rendje.
Nagyobb áruházakba betérve óhatatlan, hogy az ember szembetalálkozzon a húsokkal megrakott pultokkal, amikről a rózsaszín és a vörös mindenféle árnyalatában játszó nyers húsok, és húskészítmények mosolyognak rá. A nyers hús látványa és illata megcsapja az orrát, kiben-kiben más érzéseket keltve. Egyeseket máris a vacsora gyönyörének gondolata ösztönöz vásárlásra, mások hosszabb távra terveznek, ezért kívánják megtölteni a fagyasztószekrényt, még mások ellenszenvvel észrevételezik, hogy a csirke nem elég friss, a disznóhús túl zsíros, a marhaszeletnek pedig nem meggyőző a színe, de azért „enni csak kell”!

A húsos pulton túl azonban kevesek gondolata jut. Azzal talán mindenki tisztában van, hogy az asztalra kerülő állatok nem az édenkertben töltötték röpke életüket, valójában azonban az emberek többsége nem tudja, mi a bőség ára.

Agrármérnök hallgató koromban rendszeresen jártunk gyakorlatra különböző állattartó telepekre. Egy-két ilyen telep hazai viszonylatokban elérte a kiváló minősítést, de a többi is legalább átlagosnak mondható volt. Sok szép emlékem fűződik a „telepi” állatokhoz: a kis puha, meleg, pelyhes csibékhez, a szelíd, barátságos tehenekhez, játékos csemetéikhez és egy-egy „bocipuszihoz”, a valóban butuskának tűnő, de szeretnivaló birkákhoz, az élelmes kis malacokhoz.

Azonban láttam csirkéket, amik pár hétnyi életüket egy hatalmas hodályban összezsúfolva töltötték éjszaka is villanyfénynél azért, hogy akkor is csipegetve kellően hízzanak. Így gazdaságos. Láttam teheneket, amik egész életükben ellenek és tejelnek anélkül, hogy bikát látnának, vagy nevelhetnék borjaikat, és amikor már eléggé „el-kihasználtak” és nincs elég tejük, (szakkifejezéssel) selejtezik őket. Ez is így gazdaságos. Láttam sertéseket összezsúfolva, hízótáppal tömve, és láttam fiatal kanok nagyüzemi herélését. Láttam jerkét lefogva, erőszakkal fedeztetni, mert nem fogadta a kost. Minden így gazdaságos. Láttam állatokat elpusztulni, megvakulni, megrokkanni emberi gondatlanság miatt, és láttam vágóhídon felakasztott tömegeket. Vettem részt disznóvágáson, fogtam csirkét, miközben más elvágta a nyakát.

Nem tartom magam állatvédőnek. Csak elgondolkodtam: ha ezek az állatok emberek lennének, az ellenük elkövetett bűnökre jogszabályok tömkelege alapján mondhatna bíró ítéletet. Tudom, ezek „csak” állatok, de már nem hiszem el, hogy ez az élet rendje. Én nem mondhatok ítéletet mások felett, nem az én dolgom. Akik ezeket cselekszik egy rendszer részei, az állatok pedig egy rendszer áldozatai, amin változtatni nem tudok. Mondhatok azonban nemet a fogyasztásra, ami – többek között - fenntartja a rendszert.

Gyermekkorom első kacsás traumájára nem emlékszem, csak a szüleim mesélték mindenkinek. Évekig elhittem, a háziállatok arra valók, hogy levágjuk és megegyük őket. Már tudom, hogy az állatok több tiszteletet és megbecsülést érdemelnének az emberek részéről. Visszatértek az érzelmeim, és hús nélkül egy évtizede jobb lett az életem.