Okítás a magvetés nemes tudományára

Gyermekkorom egyik legemlékezetesebb eseménye, amikor a kertünkben kaptam egy talpalatnyi földet, amit műveljek. Volt hozzá egy kartonkönyvem is ,,Szabina kertje" címmel, úgyhogy személyesen megszólítva érezhettem magam. Kis botokat tűztem a földbe és dróttal körülkerítettem, nehogy valami illetéktelen személy keresztülmasírozzon friss veteményesemen. Anyukám megmutatta, a kertművelés mikéntjét, én pedig gereblyéztem, vetettem, takartam.

Másik komoly élményem a kötelező középiskolai maggyűjteményhez fűződik. Élveztem az elkészítését. Gondosan gyűjtögettem, tele voltam ötlettel, hogyan lehetne szépíteni, és hihetetlen sikerélményt nyújtott, amikor végre elkészült. (Arról nem is beszélve, hogy kiemelt dicséretet kaptam érte.) Ennek két évtizede. Azóta már levelek, naplók, versek, novellák kézműves- és kézimunkák százai váltak selejtezéseim áldozatává, de a maggyűjtemény még majdnem eredeti pompájában virít. Sosem volt szívem kidobni. Talán különös vonzódásom az igazán hasznos dolgokhoz mentette meg életét.

Sokáig nem értettem édesanyám szigorúan pragmatista szemléletét. Persze fiatal korában ő is rengeteg regényt, verset olvasott, és hajlott a romantikus gondolkodásra. Az élet azonban azt tanította neki, hogy ezek csak ábrándok, amik nem visznek közelebb a valódi boldogsághoz. Én pedig az a fajta alma vagyok, ami nem esett messze a fájától, és egyre csak gurul vissza. Szóval erősen hajlok a pragmatizmus felé. 

Nem gondolom, hogy a szépirodalom nem lehet hasznos, de csak módjával. (Vagyis akkor, ha nem az ábrándozást, vagy változatos bűnök ismeretét segíti, hanem a szolidaritás, együttérzés, más emberek megértésének képességét erősíti, miközben tudást és képet ad a miénktől eltérő életekről, kultúrákról.) 

Ami viszont kimeríthetetlen, az a körülöttünk lévő természet megismerése. Rájöttem, hogy a rengeteg iskolai év után is milyen hiányos a tudásom e téren. Egy időben tudtam a föld összes országát fővárosokkal együtt, de még ma sem ismerem fel az összes növényt és állatot, ami megfordul környezetemben. Szeretném, ha a kisfiam jobban ismerné környezetét, és megtanulná azt kíméletesen, sok odafigyeléssel ,,használni", nem pedig kihasználni. Ezért elgondolkodtam azon, mit tanulhat a magokról és magvetésről, ami talán már most is megérinti.

1. A magok világa hihetetlen változatosságot mutat méretben, színben, formában, beltartalomban, ízben, fogyaszthatóságban, csírázási időben, csíraképesség megtartásának idejében, és még ki tudja miben! Isten végtelen gazdagságot és szépséget adott nekünk. Pl. a világ legnagyobb magja - egy pálmafajé - dinnye méretű, míg a legkisebb alig látható szemmel.

 Már egy kis gyerek is felfedezi a különbségeket. Legalábbis külsőre. A belsőre nekünk, szülőknek kell egyenlőre figyelni.

2. Amíg egy magból termő növény lesz, sok kalandban van része. Számtalan veszély leselkedik rá. Szárazság, vihar, konkurens növények, kártevők, kórokozók, állatok, emberek mind-mind megakadályozhatják, hogy a mag beteljesítse végcélját. Ha valamit mi szeretnénk termelni, akkor két dolgot mindenképp szem előtt kell tartani:

- Embernek és növénynek is érdeke együttműködésünk Istennel és az általa adott természeti törvényekkel. Sok katasztrófa elkerülhető lenne, ha az emberiség szem előtt tartaná ezt a ,,csekélyke" tényt. A biokertészkedés odafigyelést, gondosságot, szeretetet, folytonos tanulást, fejlődést igényel.

- Minden gondosságunk ellenére is érnek veszteségek, mivel nem vonhatjuk ki magunkat ebből a világból. Nem csak saját hibánkból, de másokéból is pusztulhatnak növénykéink.

A kicsi gyerek ebből megtanulhatja, hogy neki is része van a növények jólétében.  Anya és fia (vagy lánya) előkészíti a földet, elveti a magot, gondozza a növényeket. A növekedést viszont Isten adja.

3. Testileg is ügyesedik a kicsi, ha engedjük segíteni. Hát igen! Több veszteség lesz, a takarítani valóról nem is beszélve. Hosszútávon azonban meggyőződésem, hogy megéri.